A ​fehér teret sötétség váltja fel, az éjszaka árnyai közül tizenkét arc tűnik elő. A vakok (Les Aveugles) c. dráma tizenkét vak ember párbeszéde, akik egy erdőben várják vezetőjük visszatérését. A furcsa hangulatú színpadképben, melyben a nézőtér és a színpad közötti határokat a sötétség számolja fel, egy különös, érzékeinket is kihívás elé állító fantázia elevenedik meg. A valóság és virtualítás ötvözéséből születő hatás egyszerre lenyűgöző és hátborzongató.

Oéáh Gábor: A kis káplár
Orosz puszták, ingoványok, üzenjetek már:
Szegény öcsém, a kis káplár, merre, merre jár!
Van-e ágya, takarója?
Kicsoda a pártfogója?
Orosz puszták, ingoványok, üzenjetek már!

Álmaimban szomorúan vissza-visszajár,
Kék szeméből véres könny hull, s valamire vár.
Olyan szennyes a ruhája,
Olyan sápadt az orcája.
Álmaimban szomorúan vissza-visszajár.

Volga mentén repülj lelkem, repülj, bús madár.
A kis káplár sátoráig lankadatlan szállj;
Csillagfénnyel szállj le rája:
Édes legyen álmodása.
Volga mentén repülj lelkem, repülj, bús madár.

Aranyláncát álmaimnak, óh kösd össze már,
Egy égbolttal hadd hajoljon ránk a büszke nyár.
Szívünk nála, szíve nálunk,
Tündér hídon lopva járjunk.
Aranyláncát álmainknak, óh kösd össze már!

Édes anyánk, kis katonám, egyre visszavár,
Reményének gátat nem vet idő, sem halál.
Ha szíved rég elporladt,
Ő csak remél: holnap, holnap…
Koporsója bezártáig, szegény, egyre vár.