Részlet:

Csak úgy tódult a nép Bercy felé, a vásárra. Az egész országban nagy híre volt ennek a vásárnak, bár mindig a nyár derekára esett, mikor a forró nap csak úgy égette, tikkasztotta a szegény földet. Százával torlódtak a kocsik az alacsony vámház előtt, mely az országút mentén útját állotta mindazoknak, akiknek kocsijában valami rejtegetni való akadt.
Vén, kiszolgált katonából lett vámhivatalnok és négy finánc éjjel-nappal ott őrizték az országútat Bercy határán és minden közeledő kocsit megállítottak útjában. Keresztül motozták még a lovaknak szánt kis szénát is és ha akadt valami elvámolni való, annak bizony jól megszabták az árát.
A hosszú szekérsor végén valami nevetségesen szánalmas sátorkocsi-féle állott. A kocsi két oldala ugyanis ócska, foltos vászonnal volt bevonva e fölött óriási tető emelkedett színes papírból és rongyokból össze-vissza ragasztva. A kocsit fáradt, sovány csacsi vonszolta idáig. Aki látta, bizony elcsodálkozott azon, hogy az a gyönge állat ki nem adta a páráját azon a hosszú úton, amelyen idáig kellett botorkálni ebben a tikkasztó melegben.

Kell-e valakinek magyarázni e hazában, ki volt ez a csodás tünemény, ki volt nekünk Kossuth Lajos? Nemcsak tudjuk ezt, de érezzük is, - megmondja szívünk dobogása, vérünk lüktetése, szemünkben a hálás emlékezés könnyeinek ragyogása. Ó, te mi Mózesünk, aki nekünk megmutattad az ígéret földjét: a szabadság országát; te mi Sámsonunk, aki a zsarnokság épületét megráztad és összedöntötted; te mi Józsuénk, aki nem állítottad meg, de előre toltad egünkön a napot; te mi Jóbunk, aki tudtál értünk tűrni és szenvedni panasztalanul; nemzetünk Messiása, aki akkor is viselted a megpróbáltatás keresztjét, amikor mi már élveztük életed nehéz művének gyümölcsét, - ha én méltóképpen megtudnám írni a te életednek történetét!

„Tulajdonképpen ​​Nellinek hivták, Tolnay Nellikének, de mindenki csak Vidorkának nevezte. Mert mindig jókedvű volt, mindig vidám, mindig mosolygott az arca, a szeme; nem látta még sirni senki. Apja nevezte el Vidorkának. – Kis napsugaram, – szokta mondogatni neki,- csak mindig vidáman! Ugy segit meg az Isten! Ő is mindig jókedvű volt. Ha nehéz gond nyomta is a vállát, azt nem vette észre rajta otthon senki. Mikor hazajött, s belépett a szobába, már mosolygott és ha valami kellemetlenség, bosszúság érte, igyekezett egy-egy tréfával elütni. Szigoru, határozott, szilárd és egyenes jellemü ember volt Tolnay Károly, de áldott jókedélyü s szerette magának is, másoknak is derültté, kellemessé tenni az életet. – Ugyan, ugyan, – tréfálkozott a feleségével, mikor az szomoruan és csüggedten nézett maga elé, – hát használ-e az valamit, ha te buslakodol? Ha nagy is a szárazság, könnyeiddel nem öntözöd meg a vetést, édes fiam, csak az én szivemet szomoritod. Csak vidáman előre, majd megsegit a jó Isten! Ha rossz volt az idén a termés, annál jobb lesz majd jövőre… És megcsókolta feleségét, a jó Emma asszonyt, s addig vigasztalta és tréfálkozott vele, mig Emma asszony mosolyogni kezdett és reménység szállt a szivébe, hogy csakugyan nemsokára jobbra fordul majd a sorsunk.”