X. Pius pápa mondotta Don Boscóról: „Nagyon üdvösséges dolog lenne napjainkban ennek a békeapostolnak az életével minél hamarabb megismertetni az embereket." Hiába multak el azóta évtizedek, a gondolat ma talán még időszerűbb, mert az egykori parasztfiuban megtestesülnek mindazok az eszmények, amelyeknek megvalósítását a II. Vatikáni Zsinat tőlünk, modern keresztényektől elvárja. Egész életét átszőtte az egészséges vallásos érzelem. Vallotta, hogy küldetése van minden emberhez, de különösen a szegény munkásfiatalsághoz. Arra törekedett, hogy összekapcsolja, összehangolja a vallási és társadalmi kérdéseket. Az állami törvényekkel szemben sohasem tanúsított ellenséges felfogást. Legnagyobb és a maga idejében egyedüli harcosa volt annak a gondolatnak, hogy az Egyház és az Állam között kialakuljon a kölcsönös bizalom és megértés. Mindig és mindenben a haladás emberének vallotta magát. Még haldokolva is ezt kiáltotta: „Mindig előre!"

Nagy István korszerűsége abban áll, hogy a festészet egyik lehetséges közép-kelet-európai modelljét teremtette meg. Komor, sötét, de nem pesszimista, inkább tragikusan nagyszerű festészet az övé. Megközelítése mégsem egyszerű. Voltak, akik csak stúdiumoknak vélték munkáit, mert hogy lassan érlelt, hosszan fejlesztett képet nem festett. Kevesen vették észre: művészetének újszerűsége már abban is megnyilatkozott, hogy valóságos képzőművészeti szociográfia elkészítésére vállalkozott. Képeinek ábrázolástechnikán túli tartalma hatékony ösztönzője volt és marad XX. századi művészetünknek. Mindazok, akik az erdélyi tájat s a tőle életformában el nem szakadt embert vitték vászonra vagy faragták szoborba, valahol Nagy Istvánnak is örökösei.