"A dálnoki látomány. Fehér fellegek úsztak a végtelen ég síkján. Valahonnan a kéklő Hargita felől jöttek, végeláthatatlan rendben és szállították a bánatot távoli Magyarország felé. A fellegek panaszt, könnyet vittek Budavárába, mert az erdélyi magyar összeborult a székellyel, hogy titkon kisírja, magát; sírásra volt oka a két testvérnek bőségesen. A gyors iramú patak partján apró legényke játszadozott a tavaszi pázsiton és láncfűből font koszorút rakott a fejére. Valami együgyű dalt énekelt; vékonyka hangján szállott a nóta a fellegek útján. Aztán hirtelen felvetette a fejét, a fellegek alatt elhúzó saskeselyűt bámulta tátott szájjal. Nézte, nézte a magasan, mozdulatlan szárnyakkal úszó madarat, majd nagyot dobbantott a patak partjának fövényén: – Honnan repülsz, te beste madár, s mondd, merre szállasz? A saskeselyű nem hallotta a kérdést, úszott tovább méltóságosan, Magyarország felé. – Mondd meg apámnak, ha találkozol véle, hogy ideje már hazatérni! – suttogta a gyermek és két kézzel tépte le fejéről a láncfű-koszorút. ..."